DNM

2019-ben azt a kérdést tettük fel, hogy miféle anyag a művészet anyaga? Konceptuális? Emocionális? Materiális? Sűrű? Összetett? Tapintható? Hogyan érzékelik az alkotók művészetük anyagát? Kiindulópontot jelent-e vagy szükséges hordozót?
Andrási Gábor művészettörténész negyedszázada „érzéki konceptualizmusként” írta le azt a magyar művészetre is jellemző jelenséget, hogy a munkák konceptuális voltának megmaradása mellett ismét fontossá vált azok megvalósulása, a materializált műtárgyhoz való visszatérés. Sőt napjainkban – köszönhetően a technikai képek digitális és a virtualitás mindent elsöprő jelenlététől, a mindennapok és a képzőművészet szférájában egyaránt – mintha egy még markánsabb visszatérés tanúi volnánk. Mintha még fontosabbá válna a műalkotások anyagi volta, mintha e tulajdonság azok autentikusságának záloga volna. A digitális generáció számára rendkívül izgalmas újrafelfedezésről beszélhetünk, újra alkalmazásba vett analóg/manuális eszközök előtérbe kerüléséről, amelyek csupán pár évtizede tűntek el a történelem süllyesztőgödrében. De vajon a kortárs művészek digitális nemzedékének megváltozott-e a viszonya az újrafelfedezett analóghoz és matériához, vagy azok, akik megélték a digitális váltást, hasonlóan viszonyulnak ahhoz, mint az azelőtti korok képviselői?